Ezt a rövid, 45 km-es szakaszt egy laza őszi sétának szántam a szépséges Balaton-felvidéken. Mivel most is a szokásos péntek este-vasárnap időtartammal lehetett tervezni, viszonylag bővében voltunk az időnek, és nyugodtan áldozhattunk volna a táj szépségeinek, ha nem tesz keresztbe egy régi ismerősöm a Balatonról: a tejfölsűrű, rettenetes köd?
November 20. délutánján Budapestről vágtunk neki Kontrrával a kb. 175 km-es, közel 4 (!!!) órás vonatútnak (az átlagsebesség egészen elképesztő, még a gőzöskorszakot is alulmúlja) Badacsonytördemicre. Székesfehérváron át kellett szállni, addig élvezhettük a lecsapható ülés kényelmét a szokásos péntek délutáni (értsd: baromi zsúfolt) vonaton. Onnan viszont viszonylag normális volt az út a Kispirossal, csak azt sajnáltam, hogy ezen a szép vidéken töksötétben utazunk át. Kontrrával ezer éve nem találkoztunk, úgyhogy akadt téma bőven, közben apasztottuk a pálinkakészletét. Kicsit elgémberedve kászálódtunk le végül Badacsonytördemic kihalt állomásán. Az állomásfőnöknő felszerelésünket látva kérdés nélkül adta elő a pecsétet, csak azt furcsállta kicsit, hogy ilyen sötétben vágunk neki? Az állomás falán lefényképeztük az ?ős? Kéktúra emléktábláját, ez a múltkor elmaradt.
A falun, majd a hozzá tartozó szőlőhegyen át iparkodtunk felfelé, az út egyre meredekebbre váltott. A volt Rodostó turistaházat elhagyva (ez ma már magánterület, szigorúan elkerítve?) kezdődik az erdő és a Bujdosók lépcsője, ez, ahogy mondani szokás, ?nem viccel?! Nem volt hangulatom megszámolni a bazaltkockákból kirakott, időnként kis pihenőkkel megszakított lépcsősor fokait, de volt bőven? Végül csak felértünk. A tervezésnél már eleve a Badacsony tetején gondoltam az éjszakai szállást (mivel amúgy is elég későn értünk oda), így felérve rögtön el is kezdtük keresni az alkalmas helyet. A Bujdosók lépcsője végénél álló kis esőtető nem volt szimpatikus, túlságosan nyílt helyen állt, inkább egy kicsit mentünk tovább. A hatalmas, fura, nekem kissé nyomasztó Ranolder-keresztet elhagyva értük el az Egry József-kilátóhely mára már kissé romos kőépületét, ennek viszonylag sík és száraz belsejét alkalmasnak találtuk. Először el kellet takarítani az országban sajnos mindenhol megszokott szemetet, utána a középre leterített ponyvámon ?berendeztük? a szállást, majd megvacsoráztunk.
Igen érdekes idő volt, november ellenére viszonylag langyos szél fújt, és tisztán ragyogtak felettünk a csillagok. A hegy lábánál ült egy nagy párafelhő a Balaton felett, Badacsonytomaj közvilágításának narancsos fénye adott neki érdekes hangulatot. Aztán némi rendezkedés után nyugovóra tértünk.
Szombaton reggel hatalmas ködre ébredtünk. A badacsonyi panorámának lőttek ? és akkor még nem is sejtettük, hogy nem csak annak, a köd a hétvégére állandó útitársunkká szegődik? Egy moráljavító rumos tea és reggeli után fél 8-kor indultunk útnak a Badacsony viszonylag sík tetején, a köd ellenére is színes, különös hangulatú őszi erdőben.
A hegytetőről a Kőkapu bazaltszorosában ereszkedtünk le. Nagyon látványos hely, kétoldalt a magasban szirtek, lent az ösvényt helyenként kőből rakott fal védi a görgetegtől. Sajnos erről nincs fényképem?
A hegy lábánál itt is szőlők és pincék találhatók, a ?központban? egy kis hangulatos pihenő, a hely névadójával, a Köbölkúttal, illetve tájékoztató táblával.
Átkeltünk a Nemesgulács-Badacsonytomaj műúton, újabb szőlők, majd akácerdő következett. Némi emelkedő után a Kék egy körívet tesz meg a Gulács szoknyáján viszonylag szintben. Sajnos a köd nem ritkult, még a közvetlenül felettünk levő hegycsúcsot sem láttuk, nem volt értelme felmászni (a Kék elkerüli a csúcsot, a K^ megy fel). Homokos szekérúton leereszkedtünk a Káptalantótiba vezető aszfaltra, hogy aztán közel 4 km-en át el se hagyjuk. A falu előtti réten szürkemarhagulya időzött, nagy nyugalommal szemléltek minket. Tótiba beérve kontrra beugrott a boltba, én lefotóztam egy jópofa szélkakast, aztán nekiláttunk megkeresni a pecsétet rejtő kocsmát.
Ez nem is volt olyan egyszerű. Az OKT Kalauz szerint a Jóbarát kocsmában van, de ezt nem találtuk, végül a helyiek elárulták, hogy már rég nem úgy hívják, és épp elmentünk mellette (a falu közepén levő Y-kereszteződés ÉNY-i sarkán van). Nem jegyeztem meg a nevét, de talán nem is lényeges, mert újra eladó. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy nemdohányzó intézmény -ilyet sem láttam még faluhelyen-, ez erősen leszűkíti a törzsközönséget. Amíg ott pihentünk is, kitessékeltek egy bent rágyújtani akaró, tisztességben megőrült alkoholistát az ajtó elé.
A Kék ÉNY-i irányban hagyja el a falut, majd 1 km megtétele után jobbra rátér a mindszentkállai műútra. Ezen csak kb. 200 m-t tesz meg, majd egyenesen É-nak nekivág a Csobánc hegyének. 2 km-en át itt is szőlőkön keresztül vezet az egyre szűkülő szekérút (végül már csak gyalogösvény), itt-ott még leltünk néhány maradék, mézédes fürtöt. A Kék itt sem megy fel a hegytetőre (csak a KL), mi sem másztunk fel, mert a köd továbbra is tartotta magát. Pedig fentről igazán remek a kilátás. Jó időben állítólag egész a Kőszegi-hegységig ellátni. Két éve húsvétkor voltam fent, akkor kissé párás volt az idő, de így is csodás képet nyújtott a Balaton-felvidék a hegyekkel és a medencékkel, mögöttük pedig, a Balaton. A hegytető kedvelt felszállópálya a siklóernyősöknek is. Panoráma helyett ezúttal be kellett érnünk az ódon, hangulatos pincékkel.
Az ösvény a Csobánc szoknyájáról egy mélyúton ereszkedik le. Majd átvág a szőlős Hári-dombon, majd a fiatal erdőkkel és mezőkkel felváltva borított Köves-hegyen, és a Homoki-dűlő oldalában, egy újabb mélyúton ereszkedik le Mindszentkállára. A Homoki-dűlő oldalában málladozó kőkereszt áll, körülötte a bozótot nemrég irthatták.
Itt szegődött hozzánk egy kis félszemű palotapincsi, aki aztán egész Szentbékkálláig velünk tartott. A szentimrepusztai lovastanyáról csatlakozott egy szép golden retriver is, így 4 főre kiegészülve közelítettük meg a Szentbékkálla előtti nevezetes Kőtengert.
Itt megebédeltünk az ácsingózó kutyák társaságában és pihentünk egyet.
Aztán bejártuk a Kőtengert, megnéztük a bizarr szikla-alakzatokat. A háttérben, az országban mindenhol jelen levő Fatolvaj kft gerjesztett sűrű fekete füstöt az erdőirtásból származó gallyak máglyába rakásával.
A szentbékkállai pecsétet rejtő lovasklubot nem találtuk (illetve találtunk valamit, ami valószínűleg ez lehetett, de már egy ideje bezárták), az alternatívaként megjelölt kis ABC pedig, szombat délután lévén már zárva volt, így a falu keleti végén, az Öreg-hegy Fogadóban kértünk segítséget, nagyon kedvesen be is bélyegeztek a füzetünkbe. Innen a Kék még kb. fél km-t megy a műúton, majd annak derékszögű kanyarjánál elválik kelet felé, át egy kis hídon egy kőkereszt mellett. A szőlőket elérve volt némi anomália, az új irányító táblák északnak jelezték a Kéket, a térkép illetve a felfestett jelzések pedig, keletnek, nyilván áthelyezésre készülnek. Némi tanakodás után a térkép szerintit választottuk. Hosszas kavargás, liftezés következett a szőlőhegyen, néha olyan érzésem volt, hogy valakinek a kertjében mászkálunk, mert kerítések nem nagyon voltak, és az ösvény közvetlenül a házak mellett vitt, gyümölcsfák, lugasok között.
A szépen kiépített Öreg-hegyi kútnál kis pihenőt tartottunk
Innen pár száz métert még aszfaltozott úton haladtunk, majd szekérút következett, végül meredek ösvény vitt fel az Eötvös Károly-kilátóhoz. Szép faépítmény áll az alig 369 m magas hegytetőn, azonban a köd miatt a felvidéki panorámából újfent semmit sem láttunk, még a hegy lába is alig derengett.
A hegyecskéről nagyon meredek ösvény vezet le a szoknyáján elterülő szőlőkig. Innentől végtelennek tűnő hullámvasutazás kezdődött, fel-le, jobbra-balra, a jelzés hol eltűnt, hol újra megkerült, pincék között, mezők szélén, erdősávokban, romos és repi pincék között. Egy óra után végleg elveszett a jel, fogtunk egy szekérutat, ami megítélésünk szerint a jó irányba vezetett, és ezen egy idő után ki is értünk a balatonhenyei műútra. Már bealkonyult, mire beértünk a faluba. Minden végtelenül kihalt volt, mintha lakatlan lenne, a templom és az utca között vizesárok, rajta sehol egy híd? (Felvetődött a kérdés; vajon a helyi öregek hogyan közelítik meg a templomot? Átugorják a patakocskát?) A bélyegző itt is egy lepukkant kis kocsmában található, néhány őslakos nézte bent az egyik zenei csatornát (éljen a globalizáció?), néha váltottak pár szót. Mire továbbindultunk, teljesen besötétedett. A falu végén elhagytuk az egykori kis ipartelep romjait, aztán következett egy igen érdekes, rétes-ligetes fennsík. A sötétség és a sűrű köd kísérteties hatást keltett. Fák hiányában a ritka jelek egy-egy kőre voltak elhelyezve, a fejlámpák fényében gomolygó ködben inkább ösztönből mentünk, mint tudatosan. Itt is és a fennsíkot követő erdőben is több helyen csak Kontrra tapasztalata tartott vissza az eltévedéstől. Az erdőben sem túl gyakoriak a jelzések, így nagy öröm volt végre kijutni a biztosan azonosítható, Nagyvázsony felé vezető murvás erdészeti útra, végre nem kellett attól tartani, hogy irgalmatlanul elkeveredünk a tejfölben. Ezen az úton északnak fordultunk, és még közel 3 km-t mentünk a csicsói erdészházig, ami a következő bélyegzőpont. A kalauz nem ad tájékoztatást a bélyegző pontos helyéről, egy darabig keresgéltük is: tovább kell menni kb. 100 métert a kaputól Nagyvázsony felé, és jobbra az erdőszélen, néhány pad és asztal mellett van egy póznára szegezett fémládikában. (A fotó már másnap reggel készült, nem látszik rajta az orbitális sötétség és köd?)
Bélyegzés után továbbhaladtunk az úton, mert az erdészházban épp bulit tartott pár tucat hangos fiatal. Mikor már hallótávolságon kívül kerültünk, jobbra bevágtunk az erdőbe, és egy alkalmas placcon letáboroztunk. Ugyan nem esett az eső, de a sűrű köd lecsapódott a fákon, onnan pedig, lehullott, minden csurom vizes lett, akárcsak eső után. A tűzrakás így elmaradt, a vacsora spirituszkockán melegedett. Kontrra felütötte picike sátrát, én pedig, a 2*3-as ponyvából próbáltam valami alkalmas menedéket tákolni. Elszoktam már a ?kutyaól?-tól, már jó ideje csapat-menedéket építettünk a túrákon, 3-4 2*3-as ponyvából kiváló, tágas, padlós hajlékot lehet rittyenteni. Ennek hiányában kénytelen voltam beérni egy ?alagúttal? padló nélkül, szűkösen. A köd leve folyamatosan hullott a fákról, így vacsora után gyorsan be is kucorodtunk a menedékekbe. Egy kis ideig még tanulmányoztam a térképet és végiggondoltam az elmúlt napot, majd a szűk helyen valahogy belemásztam a hálózsákomba és a ponyvát verő vízcseppek zajában elaludtam?
Másnap virradóra a köd semmit sem oszlott. Lefotóztam a táborunkat, majd az összegyűjtött szeméttel elballagtam a vadászház konténeréig (útközben szarvas kelt át előttem a gomolygó ködben az úton).
A csicsói erdészháztól Nagyvázsony szakaszvégpont már csak bő 8 km, időnk volt bőven, szép komótosan megreggelizhettünk, összepakolhattunk. A Kék a nagyvázsonyi műútig marad a murvás erdészeti úton, azt elérve jobbra fordul, majd rövidesen egy kis híján észrevehetetlen helyen, balra leugrik a töltésről, és betér az erdőbe. Teljesen véletlenül láttuk meg, mi lehet, ha még a lombozat is fent van? Innen az ösvény végig enyhén ereszkedik a nyugalmas Viszont-völgyben a tálodi kolostorromig. A 13. században épült, 1552-ben lerombolt kolostorból csak egy, a helyhez képest elég impozáns méretű fal áll. Nem messze a romtól található a Kinizsi-forrás, nagy, kiépített medencével. Állítólag hajdan több malmot is hajtott a völgyben, mára elég gyéren csörgedezik?
A romtól pár száz méter északnak, és kint voltunk a Táladi-tó völgyében. Ez a ?tó? inkább egy lápos rétre hasonlít, végéből kis patak folydogál Nagyvázsony felé. Ezt követtük a járművek által felszántott földúton egy darabig, aztán a Kék felmászott az alacsony Murva-hegy oldalába. Itt látható a szintén ősöreg Ilona-kápolna feltárt alapja, a kalauz szerint hajdan falu is állt itt. A Kék újra kilépett a mezőre, és az utolsó jelzést egy, a száraz patakmederbe beledőlt korhadt fán láttuk. Innentől semmi, csak a ködbe borult mező. Utólag már tudom, hogy itt rontottuk el nagyon, mert a ködben dezorientálódva délnek befordultunk egy mellékvölgybe, és már jókora utat megtettünk, mire gyanússá vált, hogy sehol a falu, és ellenőriztük tájolóval. Felkaptattunk a meredek domboldalon, és Nemesleányfalu (Nagyvázsony része, de külön áll) szélén bukkantunk ki. A faluszéli utcában nagy gazdagságról tanúskodó házak állnak, a legszélső kertjében magasles is áll, onnan lövöldözhet ki a mezőre a kedves tulajdonos? A főutcára kiérve újra meg kellett határozni a nagyvázsonyi irányt, aztán a Z jelzést meglelve még bő másfél km-t gyalogoltunk a várig. A sűrű ködben, illetve mert egy völgyben áll, ez is csak közvetlen közelről látszik, és valami furcsa okból az utcán egyáltalán nem jelezték táblával, hogy merre van. A zegzugos utcákban kanyarogva végül csak megtaláltuk. Vasárnap késő délelőtt volt, de a vár zárva, sehol egy lélek. A pénztár mellé kihelyezve található egy régi típusú bélyegző. Szinte olvashatatlan a nyomata. Gondolom, a pénztárban van újabb is. Fényképezőgépem utolsó leheletével még csináltam pár képet a várról.
A faluközpontba csak a buszok töredéke jár be, így még várt ránk egy bő kilométeres caplatás ki a falu széléig, ahol a Szt. István-templom mellett van a buszmegálló. Volt még közel egy óránk, így beültünk a szomszédos ?vendéglátóipari magasabbegységbe? enni egy hamburgert illetve kolbászt. Több mint 10 perccel a busz kiírt indulási időpontja előtt léptünk ki az ajtón, pontosan akkor húzott el mellettünk - a busz... Hatalmas rohanás a megállóba, diadalmasan felpattantunk a buszra, jegyet vettünk, leültünk - és utána még 8 percet állt ott a járgány, hogy bevárja a kiírt időpontot... Azt gondoltuk, már minden oké, de Veszprémben egy papóka által dirigált mamóka piros Suzukival kihajtott az amúgy csigatempóban haladó busz elé, satufék, de így is összetört a Suzuki fara. Némi vita után a busz (vezetője mellett tábla: 1,5 millió km balesetmentesen) továbbhaladt, a szokásos kulturális sokkot nyújtó buszpályaudvaron átszálltunk, és innen már tényleg semmi különös - búcsút intettünk a Köd Birodalmának.
Az aktuális tanulság (számomra): a köd nem viccel. Kétség esetén inkább azonnal elő a tájolóval-térképpel, akár néhány percenként, mint jól félremenni, aztán vakarózni, hogy mi történt? Sajnos a falu közelsége abba a hitbe ringatott, hogy itt már nem lehet eltévedni?
A következő részben: Bakony, Nagyvázsonytól Zircig. Felhő, köd, szél, eső, hófúvás, hideg, érdekes vidék.