?Indulj el egy úton?? - Az Országos Kék Túra (XIII. rész) |
Cikkek - Országos Kéktúra | |||||
Írta: Tapír | |||||
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)
13. rész
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)
13. szakasz: Mátraverebély-Sirok Keresztül a Mátrán és még egy kicsit tovább...
Bő egy hónappal a Kelet-Cserhát -helyenként szó szerint- leküzdése és egy több mint öt órás vonatút után újra ott álltam hát Mátraverebély vasúti megállóhely kies peronján. A túlságosan is légkondicionált vonatból kilépve párás meleg fogadott a Mátra lábánál. Nem időztem sokat a megállóban, nehogy felkeltsem valakik érdeklődését a faluból, akikkel éppenséggel nem kívántam közelebbi kapcsolatba kerülni; gyorsan elpakoltam a most már szükségtelen dolgokat, a sínek túloldalán terpeszkedő sártengert (úgyis mint dűlőút, egyben Országos Kék aktuális nyomvonal) felmérve felvettem új kamáslimat, és nekivágtam. Keskeny erdősávon átkelve egy vizes szénaszagú mezőre jutottam, majd pár száz méter megtétele után jobbra fordulva a már sokszor megénekelt dzsindzsában találtam magam. Helyenként zöld alagútként borult fölém a legutóbbi záportól még nedves növényzet, bogárhadak szegődtek a nyomomba. Hamarosan egy domboldalban haladtam felfelé, balra sűrű és sötét fenyves, jobbra meredek domboldalon lombos erdő. A sáros ösvényen caplatva egy rókát vettem észre (pontosabban először csak a farka fehér végét), amint komótosan átkelt előttem. Csendben közelítettem arrafelé, hátha még látom, egyszer csak jobbról, NAGYON közelről éktelen röfögés harsant fel, és többtucatnyi pata alatt kezdtek recsegni az ágak. A legmélyebb röfögés gazdája viszont nem akart távolodni; jobb ötlet híján előkaptam alumínium kulacsomat, és a késem lapjával elkezdtem kopogtatni a kupakját. Ez használt… A következő bő negyed órában félretettem a csendes haladást, rendszeresen „kolompoltam”, hogy még csak véletlenül se szorítsak senkit sarokba… A táj maga amúgy nem volt túl felvillanyozó; tipikus átmeneti vidék: az egykori irtások helyét elfoglaló rettentő sűrű, gondozatlan fiatalos, benne magas fűvel borított szekérút helyenként elágazásokkal, valamint nyugtalanítóan kevés jelzéssel. Az égen közben gyülekeztek a már a vonatról is látott, az Alföld felől támadó sötét fellegek, szörnyen nyomasztó jelleget adva az egyébként is kevéssé szimpatikus környéknek. Az eget lesve folyton azon tanakodtam, mikor pattan ki egy jó kis zivatar. Szerettem volna legalább az Ágasvárig felérni, és még az eső előtt táborhelyet keresni, így szaporára fogtam. Szinte folyamatosan emelkedett az út, időnként cseperegni is kezdett, de szerencsére mindig abbamaradt, mire előrángattam volna a poncsót. A táj képe nem nagyon akart megváltozni, egyedül a Szalajka-patak mély völgyének oldalából (ahonnan nemrég letermelték az erdőt) nyílt tetszetős kilátás a szemközti nagy csúcsokra, az Óvárra és a Hegyes-hegyre (milyen találó név!). Az Ágasvár aljában egy oldalgerincre fordult az ösvény, és helyenként elég meredeken tartott a nyereg felé. Megjött oldalról a Sárga, majd a Piros, kicsit együtt mentünk, és meglepetésszerűen a nyereg tisztásán találtam magam. A túloldalon két ház állt. Az eget beborító fekete felhőket szemlélve felfelé azon gondolkoztam, lehet, hogy most kéne kipróbálnom a turistaházban alvást, de most sem jött össze, mivel zárva találtam. A szomszédos kis ház tornácán egy meglehetősen mogorva hölgy és a fia olvasgattak. Tőlük megtudtam, hogy per pillanat nem üzemel, és a fiú előhozta nekem a pecsétet is. Rákérdeztem a 30-40 méterre hangosan röfögő vaddisznóra, akit szemmel láthatóan nem hozott zavarba érkezésem; a srác azt mondta, szoktak közelebb is jönni. Elköszöntem és továbbindultam a Kéken, hogy helyet keressek éjszakára. A ház mögött azonban már a Mátra-bérc kezdődött, meredek hegyoldallal, így inkább a ház háta mögött visszamentem a rétre. A házaktól legtávolabbi sarokban találtam egy halom félig nyers deszkát és kerítésoszlopot. Először itt gondoltam letanyázni, a rakatot felhasználva valami menedékféle tákolásához, de olyan sáros volt a föld, hogy mégis inkább a függőágyat választottam, kicsit beljebb az erdőben nagy nehezen találtam két, még éppen alkalmas távolságban álló fát. Amikor függőágyazni akarok, valahogy sosem jönnek ki a távolságok; most is olyan közel voltak, hogy nem tudtam két sarok között átlósan kifeszíteni a 2*3-as ponyvát, csak a szokásos háztető-módon, így viszont a függőágyam végei egy picit kilógtak alóla. Sajnos nem volt mód válogatni a helyek között, rohamosan sötétedett, jöttek fel a felhők, és az erdő is elég dzsungeles volt arrafelé. Gyorsan feldobtam a ponyvát, a függőágat, aztán kimentem a tisztásra, és a farakás tetején a maradék fénynél megvacsoráztam. Közben a túloldalon hangosan röfögött és csörtetett a feljöttömkor is látott vaddisznó; mintha folyamatosan közelített volna felém. Vacsorám végeztével összepakoltam az összes, éjszakára nem szükséges cuccot a hátizsákomba, a függőágy alá terítettem a poncsómat, arra a bakancsot és a hátizsákot, majd elhelyezkedtem az ágyban „teszkógazdaságos” nyári hálózsákomban. Érezhetően hűlt le a levegő. Kicsit olvastam még a túrakalauzból és nézegettem a következő nap térképszelvényeit, aztán alvás. Pontosan éjfélkor az egész környéket bevilágító villámlásra, és az azt rögtön követő, mindent megrengető, borzalmas mennydörgésre ébredtem. Ezeket aztán hamarosan sűrűn követte a többi, és az esőre sem kellett soká várni. Esőre??? Ilyen felhőszakadást ritkán lát az ember! Ömlött a ponyvámra, meg körülöttem a földre. Próbáltam magam alatt úgy igazgatni és a poncsóval takargatni a cuccomat, hogy az alattam folydogáló hegyoldal lehetőleg ne áztassa el. Mit ne mondjak, érdekes élmény volt, és elég sokáig tartott a zivatar. Aztán csak megunta, és ritkuló mennydörgések, villámcsapások kíséretében eltávozott. A csendesedő eső kopogása a ponyván, na meg a függőágy szelíd lengedezése ringatott újra álomba. (Hogy mekkora zivatargóc kellős közepén sikerült éjszakáznom, az csak később vált teljesen nyilvánvalóvá. Hazafelé a vonat keresztülaraszolt egy iszappal majdnem sínkoronáig elöntött pályarészen, ami odafelé még nem volt ilyen. Aztán otthon megnéztem az aktuális műholdképeket, a legnagyobb mennyiségű esőt jelző mélyvörös folt épp felettem haladt keresztül…) Reggelre természetesen mindent belepett a szürke pára. Megreggeliztem, lebontottam a menedéket, elpakoltam, és 7 után nekivágtam a Mátra-bércnek. A rétre kilépve csináltam néhány fotót a felhőben álló nyeregről és a házakról. Az éjszaka érkezett két autó, de semmi jele nem volt a gazdáiknak, biztos még aludtak. Mivel még csendesen szemerkélt az eső, valamint az ösvényt szegélyező bokrokon is vastagon állt a víz, felvettem az esőnadrágot és magamra borítottam a poncsót. A Mátra-bérc vadregényes gerincén, majd oldalában Mátraszentistván felé baktatva esővédő felszerelésem feltárta hiányosságait. Egykor kiváló, de már kiöregedett lélegzős esőnadrágom jócskán engedte befelé a vizet, a BW-poncsó pedig szaunává változott körülöttem. Ennek ellenére mégsem áztam el annyira, mintha csak úgy „natúr” gázoltam volna a bokrok között. Helyenként látványos sziklaképződmények fokozták még tovább a vadregényt, mint pl. a Szamár-kő. A falu felett az egykori kertek (Rebeka-kert) visszaerdősült helyén (jól láthatók a kerteket egykor elválasztó, kőből rakott falak romjai) keresztülvágva értem ki a két falunak is helyet adó nagy irtásra. A település mára jócskán felhúzódott a hegyoldalba, mindenfelé elég új, csilivili villák álltak. Kicsit beljebb érve a házak már korosabbak lettek, de az előttük parkoló elegáns autók büszkén hirdették, kik is töltik itt szabadidejüket. A régi faluban viszont (hasonlóan az ország többi településéhez) számos „eladó” tábla sorakozott a kerítéseken, falakon. A következő pecsétet a Vidróczki csárdánál álló villanyoszlopon találtam meg. Átvágtam Mátraszentlászlón, majd a mellette álló sípályán is, és a villanyvezeték bokros pásztájában felkaptattam a Piszkés-tetői csillagvizsgálóhoz. Július vége volt, de novemberi időjárás: szemerkélő eső, köd, sár, sehol a napsütés… A Bükk-Mátra-túránkról ismerős úton elcaplattam a Péter hegyesén álló kilátó kőtornyáig. Semmi értelme nem volt felmenni, a tornyot körbevették a szél kergette súlyos, szürke felhők. Az innen induló lépcsősoron leereszkedtem Galyatető „központjába”. A Hotel Galya előtt rettenetes mennyiségű autó állt, minden szabad helyet kitöltöttek, jelezve, hogy a „vellnesszfitnesszre” még mindig van kereslet, harsogja bár az összes csatorna: VÁLSÁGVÁLSÁGVÁLSÁGVÁLSÁG!!!! A pecsét elvileg itt található a Gertrúd nevű vendéglátóipari magasabbegység előtti villanyoszlopon, momentán én csak a dobozát és a láncát találtam. A Gertrúd pultosa viszont készségesen (és láthatóan nem először) adott céges bélyegzőt. Hirtelen hatalmas igényem támadt egy lángosra, de az nem volt, végül is egy melegszendvics és egy pohár sör segítségével gyűjtöttem energiát a továbbmenetelhez. Közben a csapos, a haverja meg a kisfia lenyűgözve bámulták a helyiség sarkában álló tévén a Hupikék Törpikéket… Gyerünk tovább. Fiatal erdő magas fűvel, a műút, majd a Nyírjes-bérc irtásán ereszkedő szekérút, így nézett ki a következő 4 km az újabb pecsétet őrző Nyírjas-erdészházig. Az irtásról a kilátás akár remek is lehetett volna, de a felhők mindent beborítottak, a hegyeket csak sejteni lehetett. Több szót nem is érdemes vesztegetni erre a szakaszra. Innen a Kék nagyjából a műúttal párhuzamosan ereszkedik le a Galya- és a Kékestető közötti nyeregbe. Egy helyen átvág a műúton, és a túloldalom folytatja. Itt a sártengerré vált hegyoldal helyett inkább az aszfaltot választottam, végül is ugyanoda vitt, sárdagasztásra meg még lesz módom épp elég. A forgalmas főutat elérve jobbra fordultam; a Kék és a Piros itt együtt haladnak, épp csak pár méterre az út szélétől az erdőben. Az egyébként itt hatalmas számban tenyésző „bájkerekből” most, az eső miatt, a szokásosnál kicsit kevesebb dübörgött fel-alá a szerpentinen, de azért voltak épp elegen. A következő pecsétet a Vörösmarty-turistaháznál kellett volna begyűjteni, de az nagyon zárva volt, csak a kapuban fekvő kopott kutyussal tudtam tárgyalni. Végül a szemközti megállóban túrájukat épp befejező társaság egyik tagja csinált rólam „igazoló” fotót a kapuban. A következő ellenőrző pont Mátraháza, innen még 2 km-re sem. Miért kell itt ennyi pecsétnek lenni? Az odavezető út azért elég tetszetős volt, persze csak miután végre otthagyhattam az életveszélyes főutat. Lent a völgyben kanyarog az ösvény, egy kis fahídon átkel egy nevenincs patak horhosán, mielőtt egy utolsó nagy kaptatóval beérne Mátraházára. A központi parkolóban sok autó, motor és rengeteg kiránduló, akik innen kívántak felmenni a Kékesre. Az egyik bódé-büfében begyűjtöttem a pecsétet, valamint ledöntöttem egy korsó kólát, hogy legyen üzemanyag a következő nagy kapaszkodóra. (Nem szoktam kólázni, sem kávézni, de nem sokkal ezelőtt egy teljesítménytúra végén felfedeztem, hogyan hat rám a koffein és a cukor eme keveréke, ha már fogyóban a lelkesedés.) Kellett is az energia, a Kékestető, a következő pecsételő hely innen csak 2,5 km, de +300 méter szint! Felfelé a „Déli” (valójában totál nyugati) sípályán… Nem állhatom a sípályákat, pláne felfelé, de a felvezető, szerpentines műútnál csak jobb volt. A kékesi „hivatalos” pecsétet teljesen logikátlanul a szanatórium portáján helyezték el, ami egyrészt kitérő a Kékről, másrészt még lejjebb is kell ereszkedni a szerpentinen, miután épp csak feljutottál, na azt már nem! A Tető étteremben szereztem helyette sokkal szebbet… Fent a torony alatt rengeteg ember. A toronyban már többször voltam, meg amúgy is felhők borítottak mindent (magát a tornyot is a kilátótól felfelé), így nem mentem fel, inkább körbesétáltam, és egy szimpatikus külföldi öregúrral csináltunk egymásról „csúcsfotót” a nemzetiszínűre festett kőnél. Egy kis kitérő. Aki szerint a gyorsasági motorozás remek dolog, hagyja ki ezt a bekezdést, de mivel ez egy hangsúlyozottan „szubjektív túrabeszámoló”, nem tudom nem megírni a következő gondolatokat. Van itt fent egy érdekes hely, egy csomó, balesetben meghalt motoros fényképe és gyász-szalagja. Azon túl, hogy sajnálok minden oktalanul elveszett életet, ez a hely mindig felvet bennem kérdéseket. Ahogyan szinte mindenki, én is előfordulok autóval hazánk útjain, és nyilván nem csak nekem tűnt már fel, mennyire semmibe veszik a motorosok az alapvető szabályokat, a saját maguk és mások biztonságát. Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, amikor a Pilisben egy szerpentinen hazafele autózva, egy beláthatatlan kanyarban, az ÉN sávomban jött szembe egy motoros, a szembe sávban jövő autót előzte épp nagy lendülettel. Nem tudom, végül hogy fértünk el egymás mellett hárman. Ezt még számtalan hajmeresztő országúti találkozás követte; és nem erősíti bennem a szimpátiát az a randalírozás sem, amit tavasztól őszig minden hétvégén művelnek ezek a srácok városom utcáin éjjel-nappal. Bevezettek már annyiféle bűnözést: cigánybűnözés, fehérgalléros bűnözés, egyenruhás bűnözés, a motoros bűnözésről nem kéne beszélnünk? Ezek a nyikhajok hatalmas károkat és számos halált okoztak már eddig is, és a helyzet csak egyre romlik… Kíváncsi lennék, azok közül, akiknek itt a fotóját elhelyezték, vajon hányan haltak meg a saját meggondolatlanságuk következtében, és hány, véletlenül épp „rosszkor rossz helyen” levő vált az áldozatukká?? No de vissza a Kékre. Elsőre nem egyértelmű, hogyan tovább; az ösvény a sípálya keleti sarkán álló épület tövében kezdődik. Nagyon jól esett otthagyni a nyüzsgő hegytetőt, pár tucat méter után belevesztem a csendbe. Azt a néhány errefelé merészkedőt is hamar magam mögött hagytam. A gerincen haladó ösvény nagyon érdekes, mindenfele különleges sziklaalakzatok, és ha ez kevés lenne, egy láthatólag nemrég erre járt nagy vihar itt-ott hatalmas fákat csavart ki, döntött keresztbe. A földön heverő nagy mennyiségű, még eléggé friss lomb is arra utalt, hogy itt nemrég (talán épp előző este?) bizony elég kemény idő volt… A következő 5-6 km-en végig így nézett ki az erdő, főleg a gerinc déli oldalain. Szerencsére itt nem feküdtek el egész hegyoldalnyi erdők, mint a Bakonyban a tavaly novemberi rekordvihar után, de azért elég nagy volt a pusztítás. Ahogy haladtam lefelé, egyre javult az idő, a felhők felszálltak, az Erzsébet-szikla kilátópontján már ragyogó napsütés és meleg fogadott. Kicsit arrébb egy másik szikláról pedig az Alföld látszott, peremén a Mátrai Erőmű (leánykori nevén Gagarin), gőzt pipáló hatalmas hűtőtornyaival. A következő pecsét, Felső-Tarjánka EH előtt még egy széles, kidőlt fiatal fákból álló barikádot kellett kikerülni. A pecsétért már nem kell lemenni az erdészházhoz, kihelyezték oda, ahol a Kék keresztezi a völgy aljában futó utat. A kopott sárga oszlopon álló bélyegző mellett tartottam egy ebédszünetet. Még egy kicsit tovább kellett volna mennem, mert a következő, a Nagy-Szár-hegy kopasz csúcsán remek panoráma mellett is ebédelhettem volna. Na de ez csak később derült ki, a „belügyminiszter” pedig már hangosan követelte a jussát… A Nagy-Szár-hegyre igen meredek kaptató visz fel, utána viszont kellemes lankán jutottam le a Cserepesi-nyeregbe. Jobbra megtaláltam a Bükk-Mátra-túráról ismerős, nagyon jellegzetes, sűrű fenyvest. A Cserepes-tetőt a Kék kikerüli, az Oroszlánvár csúcsára viszont felkaptat, két párhuzamos kerítés romjai között. A csúcsról remek a kilátás, viszont nem tudtam olyan fotót csinálni (pláne, hogy megint csak a telefonom volt nálam), amin a hajdan itt állt kis vár maradványai látszanak is. Az árok, illetve néhány falrészlet még kivehető a fák között. Nyugatnak tekintve a Kékes tornya magasodott a felhők között. Olyan kellemesen sütött a nap, engedélyeztem magamnak 10 perc pihenőt. Ezalatt megszáradtak a reggeli esőtől még nedves holmijaim is. Aztán egy meredek, csúszós ösvényen, szúrós bokrok között leereszkedtem a Domoszlói-kapuhoz, csak, hogy utána újra meredeken felmászhassak a Jagusra. Visszatekintve nagyon jellegzetes az Oroszlánvár kúpja. Északra a völgyben látszik a kőbánya, mögötte ott a volt kényszermunkatábor helyén kialakított Nemzeti Emlékpark. (Egyszer jártunk ott, érdekes élmény, aki errefelé téved, ne hagyja ki.) A Nagy-Zúgó-hegy oldalában van egy igen kellemetlen irtás, amit mára teljesen beborított az a borzasztó, szúrós növény, ami az ilyen helyeket imádja. Csak az úton lehet haladni, néha ott sem. Jelzés nincs. Ha nem jártunk volna erre korábban, simán eltévedek, a völgy aljában a Kék otthagyja a szekérutat, és egy alig látható, vadcsapás-szerű ösvényen indul neki a Szederjes-tetőnek. Innen egy kaput leküzdve (valamiért bekerítették ezt az erdőrészt) jutottam le az időszakosnak jelzett Jóidő-kúthoz. Ezt már 4 éve sem volt bizodalmam kipróbálni, azóta nem javult a helyzet, a sötét kútházban pangó vízben rothadó falevelek, és döglött rovarok úszkáltak. Pedig jó lett volna vizet találni, estére némi főzőcskézést terveztem, a készleteim pedig már fogytán voltak. Haladtam tovább Sirok felé, az erdő viszont már korántsem volt olyan szimpatikus, mint fent a gerincen a Kékes alatt. Főleg ott nem, ahol hosszasan egy kerítést kellett követni a sáros szekérúton… A Gazos-kő kilátópontja viszont megérte ezt a nem túl lélekemelő talpalást; ott fent leültem az élénk szélben, és kinyílt előttem a világ. Lent a parádi medence, keleten pedig már a Bükk szélső hegyei látszottak. Innen még kb. egy óra volt a siroki országút, az egyre jellegtelenebbé váló erdő már nem tartogatott túl sok érdekességet. Próbáltam megtalálni a Sólyom-kút mellett álló kis esőházat, ahol 4 éve aludtunk, de valahogy annyira megváltozott a táj képe, hogy valószínűleg simán elmentem a hozzá vezető kis ösvény mellett. Az országútra kiérve és azon északnak fordulva hamar elértem a siroki vasúti megállót. Nagy vezetőink bölcsessége folytán már erre sem járnak személyvonatok, teherszállítás még néha előfordul. Az amúgy kihalt megálló szolgálati lakásában élő öregúr adta oda a pecsétet, magamtól nem jöttem volna rá, hogy az a postaládában van… A megálló épülete amúgy nagyon hangulatos, magas fenyőfák veszik körbe. Pecsételés után már a letáborozás körül forogtak a gondolataim. Bár még volt vagy két óra sötétedésig, nem akartam Sirokon túlmenni; emlékeim szerint a vár után roppant kellemetlen szakasz közeledik, ahol biztos nem találok normális táborhelyet. A megállóval szemben, a sínek túloldalán nagy kaszáló terült el szénabálákkal, amikhez esetleg ki tudtam volna feszíteni a ponyvát, de ezt inkább elvetettem, nem lett volna kellemes a hajnali harmattól csatakos füvön át visszajutni az útra reggel. Inkább keletnek indultam a sínek mentén. Balkéz felé patakmeder, mocsaras jelleggel, de jobbra találtam egy helyet, ahol valami okból kivágták a bokrokat, kisebb fákat, elegendő helyet hagyva egy poncsó-menedéknek és egy kis tábortűznek. Még némi tűzifát is hagytak ott szépen összekupacolva. Mivel a függőágyhoz szükséges két fát a környéken sehol nem találtam, itt maradtam. Egy meghagyott nagyobb bokor, és egy vastagabb ág segítségével sátortető-formán kifeszítettem a poncsómat, a ponyvát pedig derékaljként magam alá teregettem. (A képen még a lefekvés előtti állapot látható, az elhelyezkedést segítendő, a tető egyik oldala visszahajtva a másikra.) Raktam egy kis tüzet (csodálatosképpen meggyulladt némi küszködés után, pedig a közelmúlt nagy zápor-zivatarai után, na és a nem épp minőségi faanyagot látva, voltak kétségeim). Feltettem egy kis vizet a szűkös maradékból a vietnami leveshez. Közben a Sirok-parádi műúton fel-alá zúgtak a „bájkerek”, majd egy őzbak fejezte ki hangosan nemtetszését ottlétem miatt. Ahogy leszállt a sötétség, a környék elcsendesedett, kedves motorosaim is nyugodni tértek. Evés-ivás, némi olvasás és csillag-nézegetés után én is bemásztam viharvert hálózsákomba. Sajnos a nem túl minőségi zipzár épp most kellett, hogy megadja magát, úgyhogy a hűvösödő éjszakában magamra vettem még egy réteget. Jóccakát! Az évszakhoz képest igen csípős volt a hajnal, meg hát ugye a hálózsákom is defektes lett, úgyhogy elég korán felébredtem. Sajnos a reggeli pakolászást még sehogy sem tudtam leszorítani fél-háromnegyed óra alá, de fél hatkor már így is újra úton voltam. Sajnos részben felhők takarták az eget, így a napkelte elég fátyolosra sikeredett… Közhelyes már, hogy „Tés hosszú falu”, na de Sirok sem semmi! Pláne ha ezt a távot intenzív kutyaugatás közepette kell megtenni. A derék házőrzők kötelességtudóan verték fel a vasárnap reggel csendjét… A falut a fölötte álló várrom uralja, szinte mindenhonnan látható. A vár felé tartottam én is, de előtte még megmosakodtam, illetve feltöltöttem készleteimet a kocsmával szemközti, régi ismerős nyomós kútnál. Ahogy közelítettem a várat, egyre erősödött balsejtelmem, hogy én oda most nem tudok bemenni. A falu felőli oldalt felállványozták, nagy építkezésbe kezdtek. A lenti parkolóban megtaláltam a szokásos „Európa itt épül” táblát, mely büszkén hirdette, hány száz millióból reparálják éppen a várat. Hát, kíváncsian várom a végeredményt. Párszor voltam már ott fent, a romterület nagyon tetszett, de tényleg állagmegóvásra szorul. A vár alatti nyeregből indul tovább a Kék, oldalra pár lépéssel elérhető a nagyon érdekes Barát és Apáca-sziklák, valamint a Törökasztal, ahonnan szép kilátás nyílik Sirok völgyére. A képen az említett sziklaalakzatok láthatók, még a várhoz felfele menet fotózva. Innentől már a Bükkben jártam, legalábbis a Kéktúra-kalauz szerint. A vidék sokkal inkább a nagy tájegységek között szokásos „átmeneti”, vagyis olyan „semmilyen” jelleget öltött magára. A vár után bő 2 km-en keresztül haladtam egy kis gerincen, amit akácos borított. Jó, hogy emlékeztem a 4 évvel ezelőtti túrára, és nem jöttem tovább errefelé tegnap este! A vasút menti táborhelyem sem volt épp ideális, de itt jócskán belegyalogolhattam volna az éjszakába, mire valami alkalmas placcot találok. Az akácosban nem nagyon volt vízszintes, dzsindzsa és vaddisznótúrás viszont annál inkább… Valamirevaló erdő csak az Alma-lápa-tető után következett, de ott is rengeteg túrásnyomot láttam. A vasút mellett legalább a vadcucuk nem háborgattak. Délkeletnek, majd keletnek fordulva ereszkedtem le a Kígyós-Patak völgyébe. A patakot övező sártengeren átvágva megérkeztem Rozsnakpusztára. A pecsét itt egy ágas-bogas fára szegezett szelencében található, a gémeskút mögött. A szemközti „vityilló” (elég színvonalas kis birtok, eltengetném nyomorult életemet egy ilyen helyen…) aktív házőrzője, valamint a hárommilliárd agresszív kis bogár nem marasztaltak, pedig már erősen reggeli-idő volt. Ráléptem a nagyjából keletnek vezető aszfaltra, ezen mentem néhány kanyart, és egy kis mellékút torkolatában álltam meg reggeli pihenőre. Az aszfaltutat követve még vagy 2 kilométeren át eljutottam az egerbaktai országútig. Ezen kicsit keletnek, majd balra le a bátori bekötőre. Vasárnap reggel lévén csak pár autó járt arra, de így is jobb’ szerettem volna végre az erdőben gyalogolni. A Laskó-patak hídja után élesen jobbra elhagyja a Kék az aszfaltot, és egy kővel felszórt erdészeti útra tér. Ez először egy völgy aljában halad, majd a Gilitka-gödre nevű hosszú völgy oldalában felkapaszkodik a Gilitkára. Semmi izgalmas nem volt errefelé, csak a legutóbbi felhőszakadás után finom sárral elöntött úton gyűjtögettem a bakancsomra a többkilós sárkoloncokat. Na meg figyeltem a felhőket, mert azok bizony elég feketék voltak, és az erős szél hátán gyorsan is közeledtek… A Gilitka tetején végül otthagytam az erdészeti utat. Kb. 2 kilométer után eljutottam a Szarvaskő feletti bokros nyeregbe. Innen már tényleg látszott a Bükk, illetve pont szemben a bervai kőbánya sárgállott. Innen egy vadcsapáson megy le a Kék a faluba vezető aszfaltútra. Szerencsére egy jótét lélek megjelölte néhány PET-palackból fabrikált, igen egyedi Kék-jellel a csapást, különben biztos mellémegyek… Az aszfalt egy alig csordogáló erecske völgyében vezet le Szarvaskőre. Nagyon bájos, rendezett kis falu, és rögtön látszik, hogy a Kéktúra-kalauz igazat ír: itt a mély völgyben tényleg nem sok napot láthat telente… Az első nyomóskútnál nagyjából lepucoltam a sarat a bakancsomról, majd a vasútállomás felé indultam. Útközben láttam egy nem szokványos kialakítású Trianon-emlékművet. Szarvaskőn két helyen is van pecsét, egy gumis a Vár presszóban, illetve a régi fém az állomásnál. A kocsmához most nem volt kedvem, így az állomás szolgálati lakása kapujában, a szokásos szelencében elhelyezett vassal pecsételtem. Közben a házat őrző kis puliszerű igen agresszíven ricsajozott a kerítés túloldalán, pedig nyilvánvalóan nem én voltam az első, aki ilyen célból eltöltött itt pár percet… A vasútállomás épülete bezárva, jegyváltás a vonaton. Igazából nem is állomás, második vágányát jó ideje felszedhették; a szolgálatot az épület előtt álló, évszázadosnak kinéző fenyők adják, illetve kicsit odébb négy szürke „vasbakter”. (Illetve lehet, hogy már a „vasbakterek” sem, mert a megállóhoz tartozó jelzőlámpák elég sötétnek tűntek. Mondjuk egy ilyen „forgalmas” vasútvonalon nincs is szükség komoly forgalomirányításra…) A vécé épülete megér még néhány szót. Rég láttam már ilyen „klasszik” mellékhelyiséget, utoljára talán 2007-ben Erdélyben, ha jól emlékszem a nevére, Ratostya állomásán. A vizelde egy olajfestékkel lekent fal, aljában beton csatorna vezet isten tudja, hova… A kagylós fülke állapota pedig leírhatatlan. A balkáni kifejezés meglehetősen enyhe ebben az esetben… A vonatig volt még bő másfél órám. Lementem a patakparta, a füvön leterítettem a ponyvámat, és szétrakosgattam-kiteregettem a péntek éjszakai giga-felhőszakadástól még mindig nedves-nyirkos holmimat, hátha a szél kicsit szárít rajtuk. Megebédeltem, aztán a vonatindulás közeledtével összerendeztem a málhámat tömegközlekedés-kompatibilisre, vagyis minél kisebbre. Dél után pár perccel megérkezett az ilyen vonalakon szokásos Bzmot-szerelvény; ez aztán az Eger-patak völgyében közelített Eger felé. Most először láttam Eger városát „hátulnézetben”, hát kissé más, mint mikor az óvárosban sétálgat az ember. Őszintén szólva, kissé lepusztultnak tűnő városrészeken zötyögött át a Bézé, mire beértünk az állomásra. Itt még egy félórácskát vártam, aztán a követlen sebesvonat tovaröptetett a Keletibe. A Cserhát 130 km-ével szemben a Mátrát alig 70 alatt „intézi el” a Kék; sőt igazából ez csak 50, mert a Sirok-Szarvaskő 20-asa elvileg már a Bükk. Ennek java része, a Mátrabérc azonban rendkívül vadregényes, bőven kárpótol a szakasz rövidségéért. Galyatető és Kékestető környékét leszámítva pedig meglehetősen kihalt is volt a vidék, alig pár emberrel találkoztam, így igazán csendes, nyugodt kis túrán szakadhattam ki a hétköznapok zajából, egy olyan hegységben, ahol ezelőtt még csak egyszer túráztam. Igazán megérte! A következő részben: Szarvaskő-Putnok; 60 kilométeren keresztül a Bükk-fensíkon és az Upponyi-hegységen.
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
|