Indiánok földjén... 2.

A következő megálló egy újrateremtett cseroki falu, neve Oconaluftee Indian Village. Afféle skanzen ez, mint itthon Szentendrén vagy Ópusztaszeren, csak indián stílusban, erdőben, hegyek között.

Egy szép, kiépített ösvény vezet a város szélét?l a bejáratig, de mivel USA állampolgár nem gyalogol, tökegyedül kapaszkodtam fel a hegy oldalába (mert egyébként természetesen autóval is megközelíthető a hely). Jobb is volt így, rengeteg madarat, mókust, és bogarat láttam. Kb. 20-25 perces a túra csupán, remek ráhangolódás a következő élményekre.

Odaérve keresztülhaladtam egy nagy parkolón, aminek kiépítésénél nem sok földmunkát végezhettek, igencsak meredeken lejtett. A képen is jól látható...

Jót mosolyogtam, ahogy az autóból kiszálló emberek kínlódnak a kiszállással a hegy felőli oldalon, a másik oldalon ugyanakkor szinte kiszakadt az ajtó, amikor kinyitották. Megcsodáltam a hatalmas turistabuszokat, amik szintén valószínűtlen szögben megdőltek a domboldalon. Olyan érzésem volt, hogy egy kis erőfeszítéssel fel tudnám dönteni őket...

A pénztárnál kellemes meglepetés, hogy a belépő megvásárlásával vezetett túrát kap az ember. Kis várakozás után kb. egy tucat emberrel nekiindultunk egy újabb időutazásnak. Faborítású járdán haladtunk, nem messze egymástól féltetős megállókkal, ami alatt szemügyre vehetők a legfontosabb kézműves készségek a gyakorlatban.

Első a gyöngyfűzés. Vezetőnk elmeséli, mit jelentenek a motívumok, miket díszítenek velük. Igen aprólékos munka ez, mint kiderül, hónapokig készül a legegyszerűbb öv díszítése is.

Második megálló a fazekasság megtekintése. Megtudjuk, hogy nem használtak korongot, csupán kézügyességre hagyatkozva formázták az edényeket. A felületét és belsejét a folyóból szedett sima lapos kövekkel simították el. Az edény színét a kiégetésnél használt fa fajtájának cserélgetésével változatták.

Aztán jött a fúvócső készítés. Magát a csövet egy bambuszféléből készítették, áttörve az egyes tagokat elválasztó részeket. Eleinte favesszőre erősített kőheggyel dolgoztak, később, pedig már fémből készült célszerszámmal.

A fúvócsövet tökéletesen egyenesre kell egyengetni. Ezt úgy végzik, hogy a tűz fölött kicsit megmelegítik, majd a térdükön egyszerűen a másik irányba megfeszítik. A folyamatot az egyik végtől elkezdve szisztematikusan haladva lehet leghatékonyabban végigcsinálni.

A nyíl hozzá egy vékony, kihegyezett keményfa. A stabilizátor valami bogáncsfélének a virága (ezt két vékony kis léc között szárították ki, a képen felül látható), amit vékony zsineggel erősítették a nyílra.

Kizárólag vadászatban használták ezt az eszközt madarak, kisebb állatok (például mókus) elejtésére. A nyilat sohasem mérgezték. (Itt már kezdett megmutatkozni a vezetett túra egyetlen hátránya. Mégpedig, hogy nem sok idő van nézelődni, kérdezősködni. Az összes kötelező program után ugyan vissza lehetett jönni, de akkor meg a következő csoportok érkezése miatt nem sok esély van több információ megszerzésére. De ezt csak nagyon halkan jegyzem meg, mert nagyon érdekes volt a túra.)

A végén volt egy demonstráció is a fegyverrel. Kb. 10 méterre levő céltáblára lött ki három nyilat vezetőnk. A lövedékek meglepő erővel és pontossággal csapódtak a céltáblán a középső világos sávba.

A megállók sorában a kosárfonáshoz érkeztünk. Megtudjuk, mely növények mely részeiből készíthetők a legtartósabb kosarak. Elképesztő, de több mint hat hónapba is beletelhet, míg elkészül egy ilyen. Ebben az időszakban természetesen nem minden nap tudnak dolgozni rajta. Az idő nagy részét az teszi ki, hogy a hozzávalókat az év különböző részeiben lehet begyűjteni, illetve az anyagok megfelelő előkészítése (felhasogatás, áztatás, festés, szárítás) is rendkívül időigényes. Ha minden megvan, onnantól két hét alatt a legbonyolultabb kosarat is készre lehet csinálni.

Vezetőnk kitér az alkalmazott fültípusokra. Van olyan, ami körbeveszi a kosarat, bele van építve annak szerkezetébe. Ez nagyon erős, de sérülése esetén az egész kosár mehet a szemétbe. Aztán van a kosár szélébe karikákkal felerősített változat, ami kevésbé tartós, de könnyen javítható. Az alkalmazás célja dönti el, melyikkel készítik.

Ezen hétköznapi tárgyak készítéséről is adódik egy számomra bámulatos információ. A harmadik képen bal oldalon látható kosár víztárolásra is alkalmas! Szép mintapéldája a gondos előkészületek és a precíz kivitelezés tökélyre fejlesztésének.

Következő állomás ismét egy igen fontos készség bemutatása, a kőpattintásé. A fehér telepesek megjelenéséig igen nagy szerep jutott a kőeszközöknek, így ez a „szakma” nagy megbecsülésnek örvendett. Egy-egy szerszám elkészítése nagy hozzáértést és kitartást igényelt. Egy elhamarkodott, túl erős ütés kettétörhette több nap munkáját. Ekkor kezdhették elölről... már ha volt még „raktáron” megfelelő alapanyag. A pattintott eszközökhöz alkalmas kövek beszerzése elég nagy gond volt. Néha egy hétig is távol voltak, akik ezek beszerzésére vállalkoztak, még úgy is, hogy voltak bejáratott lelőhelyek. Kalapácsként a folyókból szedett gömbölyű köveket használták, a finom tördeléseket pedig agancs végeiből készített szerszámokkal. Ilyenkor állati bőrdarabbal óvták kezüket az éles szilánkoktól.

A vadászat-halászat legenergiatakarékosabb módszere a csapdázás. Ebből is láthattunk egy kis bemutatót utunk során. Mindenféle nagyságú állatra volt működő megoldásuk.

Az első mindjárt egy medvecsapda. A képen látható a jobb áttekinthetőség miatt csak félig van megépítve. Méretét tekintve is állítólag ez csak harmada az őseik által használtnak. Csalival csalták a belsejébe az állatot, ahol az meglökte a kioldószerkezetet, a nagy fatörzs pedig agyoncsapta a medvét.

A második egy halcsapda. A sekélyebb vízben félig-háromnegyedig elsüllyesztve helyezték ki. Belsejéből a csapdába esett halakat a nyitható fedélen keresztül egyszerűen kiemelték.

A harmadik bemutatott alkalmatosság egy kosaras madárcsapda. A „4-es” kioldó hosszú szárának meglökésére a szerkezet szétugrott, a kosár pedig lecsukódott.

Egy időre elhagytuk a kézműveseket, megállóink során a cserokik által használt épületeket vettük sorra.

A legkorábbi házakat fatörzsekből építették. A kezdetleges szerszámokkal nem vesződtek a törzsek formázásával, összecsapolásuk is elég durva volt. A fagerendák között rések maradtak, amiket ágakkal, szalmával kevert sárral töltöttek ki. Bent volt tűzhely, szárító (pl. húsoknak), és kezdetleges fekhelyek. Ablak nem volt a házon, mert idejük nagy részét a szabadban töltötték, jóformán csak aludni jártak haza.

A fejlődés előrehaladtával, amikor már vadász-halász, illetve földművelési módszereik hatékonyabbak lettek, és szerszámaik is jobbak voltak, már több idejük volt építkezni, a rönköket megfaragták, a csapolások precízebbek lettek, de a réseket még mindig a vályogszerűséggel töltötték ki.

Minden faluban volt gyógyító barlang, ahová a súlyosabb betegeket elkülönítették. Két ágy volt benne, mert a családból valaki a beteggel tartott, és ápolta őt. Emellett a sámán rendszeresen látogatta, gyógyszerekkel és szertartásokkal igyekezett segíteni a páciensen.

A következő épülettípust már a „Könnyek Ösvénye” elől a hegyekbe menekült indiánok használták. Ennek alapja csupán könnyű, karnyi vastag fákból épített keret volt. Oldalait teljes egészében vályoggal tapasztották végig. Tetejét egyszerűen növényekkel zsúpolták. Ez egy lényegesen gyorsabban, könnyebben felépíthető ház volt, és a bújdosó életmód következményeként alakult ki.

Ezután a kanyar mögött egy nagy füstölgő fatörzs tűnt fel. Közelebb érve láthattuk, hogy készült a cseroki kenu. Belsejét kiégették, majd kivájták, külső formáját pedig faragták. Mindezt egyetlen hatalmas fából. Vezetőnk elmondása szerint kőszerszámot használva fél évig is eltartott a munka. Később fémbaltákkal ez lerövidült két hónapra, ami még mindig elég hosszú idő. A kitartás és szakértelem újabb iskolapéldája.

A tüzet felügyelő mester azért igen jelentős szabadidővel rendelkezett, közülük kerültek ki a legjobb fafaragók. Láthattunk kézzel faragott kanalakat, maszkokat, szobrokat, „ékszereket”, és még ki tudja mik voltak kiállítva az asztalon.

Nagyon megtetszett a kézi működtetésű, kőhegyű fúró. A keresztrúdon levő zsineget egyirányba feltekerték, majd pumpáló mozgással forgásba hozták. A vége felé lazítottak a leszorító erőn, így a szerkezet alján levő korong lendkerékként működve ismét feltekerte a zsineget a másik irányba, és kezdődhetett megint a pumpálás. Elég jó ritmusérzéket igényelt, de működött a dolog. Kísérőnk már elég gyakorlott volt, kezében könnyed munkának tűnt a használata. Gyorsan egy újabb lyuk keletkezett a padon. Azért még pár csoportot biztos kibír...

Túránk utolsó állomásai a közösségi épület, és a szertartástér voltak. Itt új vezetőket kaptunk, akik a szokásokról, hitvilágról, szertartásokról meséltek nekünk. Ezt igen hosszan és részletesen tették, így emlékeim kissé hézagosak. Néha el is vesztettem a fonalat (köszönhetően a furcsa indián dialektusnak is). Az itt hallottak hiteles visszaadására ezért sem vállalkoznék.

Másrészt a terjedelem már igencsak meghaladta legvérmesebb becsléseimet, a fent említett téma részletes ismertetésével pedig külön könyvet is ki lehetne adni, ezért lassan zárom a beszámolómat.

Összegezve hihetetlenül élménydús időutazásban volt részem alkalmi útitársaimmal. A vezetés érdekes és informatív volt, a hely hangulata magávalragadó. A falu helyét is nagyon jól választották meg, mert közé és a közeli kisváros közé egy hegy ékelődik, ami teljesen leárnyékolja a település forgalom okozta alapzaját.

Visszagyalogoltam Cherokee-ba, ettem-ittam, majd még egy rövid felfedezőutat tettem további érdekességek után kutatva. Október eleje lévén a nagyobb szabadtéri rendezvények, fesztiválok szezonja a jó idő ellenére is pár hete lejárt már. Úgy tűnt, a napból a lehetséges maximumot kihoztam, útrakeltem hát „hazafelé”.

Szerző:

„Vándor”